Thessa 2009.03.08. 17:00

A gyermek sorsa

A nap lement. Az erdő besötétedett, hideg és nyirkos köd szállt le InuYasháékhoz közeli erdőben. Már mindenki mélyen aludt azután a hosszú nap után, melyen mindenkit próbára tétetett a sors keze. Még InuYasha is mély álomba merült.

---

Kohaku az erdőben bolyongott. Nem tudta merre megy, hová tart, csak az ösztönei vezették. Többször botlott meg lehullt ágakban, melyek a földön hevertek. örült, hogy végre megszabadulhatott Naraku átkától, és végre nem irányítja őt már többé semmi és senki. Mindenre emlékszik, és a legszívesebben azt kívánná, hogy bárcsak ne történt volna meg az a sok szörnyű tett.
Hirtelen zajt hallott. Valami ének szerűséget. Gyorsan elbújt egy bokor mögé, és onnan figyelte, hogy honnét jön ez a csodaszép hang. Hiába figyelt, fülelt, nem tudta megállapítani annak irányát. Nem várt sokáig, és továbbindult. A kis vékony, csilingelő hang egyre közelebbről és közelebbről volt hallható. Egyre tisztábban hallotta, és ismerősnek vélte, ám, amikor meglátta a hang tulajdonosát már késő volt...
A hang egy fiatal kislányból jött, éneklő, vékony hang, mely azonnal rabul ejtette Kohakut. A fiú, ha tudott volna ellenállni, akkor sem akart. Magával ragadta a hang szépsége, varázsa. Megbabonázta teljesen. Ismét egy bokor mögül figyelte a lányt, aki háttal állt, egy hatalmas tó fölé hajolt, és az ének olyan volt, mintha a tükörképével beszélgetne...
Kohaku véletlen egy ágra lépett, mely reccsent egyet. Az ének abbamaradt. A fiú ijedtében lebukott, és a lehető legkisebbre összehúzta magát. A lány egy ideig hátrafordulva figyelt, majd pár perc elteltével tovább folytatta énekét. Az éneket, mely a bánatról, a szomorúságról, az ürességről szólt...
A fiú nem bírta tovább, szép finoman gondolta közelebb merészkedik a hanghoz, hogy jobban hallhassa, és mégjobban magával ragadja. Szép, lassan, szinte hangtalanul elindult a lány felé, aki még mindig folyamatosan énekelt tovább.
Kohaku talán egy méterre sem volt a lánytól, amikor az váratlan megfordult. A kislány egy szellem volt, emberi élő aurával. Hangja olyannyira szép volt, hogy elrabolta vele a fiú szívét. Kohaku megdermedt, az üresség aurája körülvette. Hirtelen nem érzett se bánatot, se haragot, se örömöt, se semmilyen érzést, és lábai, karja, egyszóval az egész teste megbénult. A kislány hangját fokozatosan magasabbra vitte, majd a legmagasabb ponton elhalkult. A fiú teste abban a pillanatban a porba hullt...

A bejegyzés trackback címe:

https://kyra.blog.hu/api/trackback/id/tr51989551

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.