Thessa 2010.07.07. 14:12

Különös éj

Leszállt az éj, sötétségbe borult a falu, és csak a Hold ragyogott az égen. Csodálatos, fényes Hold volt ezen az éjjelen. Fénye a megszokottól eltérően erősebb volt, mint eddig. Finom fátyolfelhőzet borította az ég egyes részeit, melyen a fényesebb csillagok átragyogtak, és különös színekben pompáztak. Kellemes nyári éjszaka volt. A levegő lehűlt, s az enyhe szellő lendítette finoman a fák ágait.
Minden falusi már mélyen aludt, még InuYasha és a többiek is hamar álomra hajtották fejük egy ilyen forró, nyári nap után. Egyedül a kis rókaszellem, Shippou nem tudott aludni. Nyugtalanság töltötte el, és gondolta, hogy körülnéz odakint.
Mikor kilépett a kunyhóból, a verandán állt meg, s először jobbra, majd balra fordította a fejét, sehol nem látott senkit. De azt ő maga is észrevette, hogy a fák árnyékai sokkal élesebbek, mint eddig bármelyik éjjelen. Szemeit felfelé irányította, és ámulatba ejtette a látvány, amit az égbolt nyújtott. Csodálkozva figyelte a csillagok fényes színjátékát. Mivel nem tudott sokáig állni a fáradtság miatt, így nem telt sok időbe, míg a földre ülve bámult fel az égre. Ott ült, egyedül az éjszakában, s az égre meresztette szemét. Nem tudott betelni a látvánnyal. De ahogy egyre erősebben figyelt, annál érdekesebb alakzatokat vélt kirajzolódni a csillagok elhelyezkedéséből, míg nem ismerős alakok is megjelentek. Nagyon meglepődött. Szemét megdörzsölte, és ismét felpillantott az égre, ekkor már nem látott semmilyen alakzatot, csak a csillagokat. Ezt a különös látványt a fáradtságnak tulajdonította.
A kis rókaszellem már alig bírta szemét nyitva tartani, de nem akart visszatérni a kunyhóba. Nem telt el sok idő, mire Shippou elaludt a fényes ég alatt.
Egy erősebb szélfuvallat kíséretével az égből leszállt két alak egy fa közelébe, így annak árnyéka nem tette lehetővé, hogy tisztán lehessen látni, kik is az idegenek. Az ismeretlen teremtmények közeledni kezdtek a kis rókaszellem felé, aki egy kicsit megrémült az alakok közeledtével, de nem szaladt el. Amikor kiértek a fa árnyékából, tisztán kivehető volt alakjuk. Alig öt méterre álltak meg a kölyöktől, aki meglepődöttségétől szóhoz sem tudott jutni, szíve hevesen kezdett verni, és boldogság töltötte el. Legszívesebben feléjük futott volna, hogy szorosan magához ölelhesse, és soha többé el ne engedje őket. De tudta ezt nem teheti, mert, amint megérinti őket, szertefoszlanak, mint tükörkép a víz felszínén. Így csak figyelte őket, szemében könny gyűlt, de csak állt ott, szembe velük, tehetetlenül. Az égből jöttek sem tettek semmit, ám az egyikük mégis elindult a kölyök felé, de a másik megállította, és felszólította, hogy csak messziről figyelhetik. – Úgy szeretném magamhoz ölelni! – szólt az egyik. Amikor ezek a szavak elhangzottak, Shippou nem tudott parancsolni lábainak, így hirtelen elindult feléjük. Egyre homályosabban látott a szemében felgyülemlett könnytől, ami futás közben kicsapódott az arcára, s a levegőbe. Tudta, hogyha megpróbálja megölelni őket, akkor szertefoszlanak, és semmivé lesznek, de mégse tudta megállni, hogy ne rugaszkodjon el a talajtól, és ugorjon egyenes az egyik égből jött nyakába, aki abban a pillanatban eltűnt a másik alakkal együtt, amikor a kis szellem hozzáért. A kicsi a földre zuhant, szemét összeszorítva keservesen sírni kezdett. Arra vágyott leginkább, hogy ismét megpillanthassa a két alakot. Kis idő elteltével könnyei alábbhagytak, megtörölte arcát, és ismét az ég felé nézett. Két különösen fényes csillagot vélt felfedezni, amik közel egymáshoz helyezkedtek el. A kis rókaszellem hosszasan figyelte a két különleges csillagot, melyekről nem vette le egy percre sem tekintetét. Fényük erősebb volt bármelyik másiknál.
Egy idő után azonban mégsem tudott úrrá lenni testén, ami egyre inkább harcolt a fáradtság, és kimerültség ellen, s perceken belül mély álomba merült a csillagos ég alatt.
Másnap reggel könnyes szemmel ébredt. Meglepődve nézett körül, s nem értette, hogyan is került a szabad ég alá, majd egy kis kék takarót pillantott meg testén. Nem tudta, honnan került oda, de miután megszemlélte, tekintetét az ég felé fordította, s csak ennyit szólt halkan: Köszönöm! – majd elmosolyodott, s a takaróját magához szorította.

A bejegyzés trackback címe:

https://kyra.blog.hu/api/trackback/id/tr892135997

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.